A tegnapi önfeledt időtöltés után, telve friss levegőillattal indítottam a hetem szokásos tempóban. Kómás "ébredj már fel" gondolatokkal kortyolgattam a kedvenc reggeli kávém, tettem-vettem egész addig, míg az órára pillantva-szokás szerint-arra a megállapításra jutottam, hogy ha most nem indulok el rögtön , nagyon el fogok késni. Ezzel a lendülettel felkaptam a táskám, és már fordult is a kulcs a zárban. Igazából minden a szokásos rendben zajlott: "kocsiba be...ablakot le..." mígnem a déli ebéd vásárlásakor megállapítottam, hogy a tegnapi önfeledt kis kirándulásunk alkalmával a pénztárcám a hátizsákban lapult, és éppen ott is maradt minden iratommal, igazolványommal, pénzemmel együtt. Szép napnak néztem elébe ezek után, mert hiába minden elhesegetett gondolat, az összes sarkon igazoltató rendőrt láttam. "Végül is nagy bajom nem lehet, hiszen úgysem tudják ki vagyok- gondoltam -vagy, hogy lehet kis Férjecském majd jöhet értem a rendőrségre miután végzett a munkában..."Persze(ahogy azt Murphy is megmondta: ha valami egyáltalán elromolhat, az el is romlik), a Gyömrői úton hazafelé igazoltató rendőrök állították félre a semmit sem sejtő autósokat...kivéve engem. Úgy szánkáztam tovább a hazafelé vezető úton, szánva és egyben hálát adva az előttem félreállított autósnak, mint kés a vajban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése